Sportos férfiúk

Nemrég hallottam a történetet, hogy egy huszonéves fogorvos egy hosszú hétvégére “kiruccant” az Egyesült Államokba egy amerikai focimeccs kedvéért. Bár számomra már az is kérdéses, hogy miért szerethet bárki olyan sportot, mely a sok fejjel történő ütközés következtében a játékosok teljes szellemi leépüléséhez vezet harmincas éveik végére (illetve ha már ennyi pénzt és kerozint elfüstölt erre a szenvedélyre, miért nem maradt ott legalább hosszabb időre), de talán ennek az extrém példának az apropóján érdemesebb nagyobb általánosságban eltöprengeni a magyar férfiak sporthoz fűződő patologikus attitüdjéről.

“Sport” alatt a sport nézését értem, mely a szabadidő eltöltésének talán leggyakoribb és -magátólértetődőbb formája. Hiszen e derék emberek legtöbbje sportolni azért nem sportol. Sokan ugyan “gyúrnak” egy keveset, de – talán a konditermek monoton világa miatt –, azt hamar abbahagyják, hogy aztán szteroidokhoz edződött lufitestük gyorsan zsírszövetté változzon át. (Kevés olyan riasztó látvány van az utcán, mint a fiatal, kopasz, kigyúrtból elpuhult férfiak tömegeié.) Persze vannak, akik “fociznak”. Ami nem jelent mást, mint hogy kispályán fel-alá sétálnak egy órán keresztül, hogy pár percet fussanak egy kicsit, ha a labda a közelükbe kerül. És van a kevés kivétel is.

A “sportolás” tehát amolyan passzív tevékenység mifelénk, leginkább tv előtti fetrengés. Egyedül, barátokkal. Sörrel, szotyival. Szurkolva, szitkozódva. A feleség/barátnő vagy idomul (és akkor a család legalább együtt van), vagy végezheti a felétornyosuló házimunkát (ha már úgyis ez a hobbija a szerencsétlennek), esetleg elmenekülhet otthonról. Ismerek olyan családot, ahol az orvos édesapa minden vasárnapját egy rekesz sörrel tölti a tv előtt különböző sportműsorokat nézve, míg az orvos édesanya magától értetődő természetsségel főz, mos, takarít, és időnként megkérdezi a drága férjét, hogy ugyan van-e még elég söre. Felnőtt fiuk is hasonlóan él, egyelőre még kevesebb sörrel.

Így a “sport” – a nézésével eltöltött idő arányának tekintetében nem meglepő módon –, a szocializáció nélkülözhetetlen alapeleme. Mi másról beszélgetnél másnap a haverokkal mint az előző esti meccseredményekről, a ma esti döntő esélyeiről, a következő szezon lehetséges meglepetéseiről, hiszen semmi másról nem tudsz olyan sokat, mint erről a témáról. Nehéz eldönteni, hogy sokan tényleg belső indíttatásból érdeklődnek a “sport” iránt, vagy inkább külső nyomásra: nem akarnak kimaradni a mindennapi beszélgetések fősodrából. (Már általános iskolában sem, amikor a legokosabb gyerekek – a kétes érdekességű fizika versenyfeladatokon való rágódás helyett –, kognitív kapacitásaikat a különböző sportstatisztikák észben tartásával és a lehetséges eredmények valószínűségszámításával kötik le, ezzel vívva ki társaik megbecsülésését. Egyébként nyilván csak lúzer okostojások lennének.) Akármelyik motiváció is igaz valakire, ha egyszer elkapja a gépszíj, úgy tűnik, nincs kiszállás. A sportközvetítések magas nézettsége, a sportadók virágzása, valamint az a tény, hogy reggelente minden második ember Nemzeti Sportot olvas a buszon legalábbis erre enged következtetni. Továbbá a személyes tapasztalat, hogy sok ember érdemben más témáról mint a “sport” nem szeret/tud beszélgetni, ugyancsak elgondolkodtató…

Még nehezebb eldönteni a kérdést, hogy alakult ki ez a perverz szokás. Amolyan kényszerpálya volt a szocializmus sekélyes és szegényes kikapcsolódási lehetőségei között, mely azóta átöröklődött a fiatalabb generációkra mint magától értetődően meglévő/követendő minta? Vagy a magyar társadalom általánosan rossz iskolázottságának, kulturálatlanságának a következménye? Esetleg az értelmetlen testnevelésórákra, annak megaláztatásaira (pl. a pufi fiúcska esete a kötélmászással) adott reakció? Nem tudom…

Akadémiai lélekörlő

Egy egyetemi tanár várt a buszra egy egyetemhez közeli buszmegállóban. Furcsa botortalansággal szállt fel az alacsonypadlós járműre. Először úgy tűnt, valami baleset történhetett a lábával, de amikor az utasok legnagyobb megdöbbenésére koordinálatlan ügyetlenséggel az előttem ülő székbe csapódott, minden világossá vált. Megütött az erős alkohol szaga. A tanárnő maradék méltóságát megőrizve, táskája mélyén matatott, hogy bármilyen szemkontaktust elkerüljön. Rutinos mozdulatai elárulták, nem először fordul ez vele elő.

Ha mindez itthon történt volna, az egy millió alkoholbeteg országában, ahol a mindennapi élmény – utcán, munkahelyen, iskolában, otthon, – mindenkit immunissá tesz a betegség mögötti emberi tényező meglátására, talán egy szánakozó tekintettel túlléptem volna ezen a tanárnőn is. Ebben a szegletének a világnak azonban részeg embereket a legritkább esetben látni az utcán, és azok is általában a hétvégi bulik legfiatalabbjai, akik még fizikai határaikat feszegetik. Ez az egyetemi tanár, jólszituált, magasan képzett középkorú nő, viszont nyilvánvalóan nem szórakozni volt. Irodájából tartott hazafelé vasárnap este.

Minden alkoholbetegség mögött valami személyes tragédia áll. A tanárnőé talán az akadémiai élet maga, mely kíméletlen meritokráciájával mutatja a legkegyetlenebb tükröt tagjai felé. Folyamatosan. Nincs megállás, nincs szabad este, nincs hétvége. Különben a még tehetségesesbb, még motiváltabb másik viszi el előle azt a kis lehetőséget (munkát, pályázatot, konferenciát) is, ami ebben a világban szűkösen adódik. Mindezt a lelkiterhet elviselni hatalmas erőpróba. Ez a tanárnő  azonban – minden tehetsége és legjobb iskolázottsága ellenére is –, csupán részmunkaidős állásokat kapott immár harminc éve. Családja nem volt, nem lehetett, hiszen karrierjére áldozta minden idejét. Így most, azon a vasárnap estén és minden más ilyen estén, egyedül volt, van. Szörnyen egyedül. Az ő tragédiája, hogy nem állta ki az akadémiai világ próbáját. Lelke beleroppant.

A szabadságot eltipró rendőr blaszfémiája

1. kép

Korényi János az egyik legígéretesebb fiatal magyar ikonokra specializálódott restaurátor, ikonfestő. Festészete a Kárpát-medence ikonfestészetének hagyományait követi: a tradicionális, poszt-bizánci ikonfestészettől magyar vonatkozású témaválasztása (Szt. István , Szt. Imre, vagy Szt. Irén) különbözteti meg, helyenként finoman választott motívumokkal ad nemzeties tónust képeinek. Klasszikusabb ikonjain azonban – az ikonfestés hagyományainak megfelelően – szorosan követi a hagyományos képtípusokat. Szt. György és a sárkány freskóján (1. kép, ismeretlen helyen) például – még a rossz minőségű reprodukció ellenére is – könnyen beazonosítható az egyik legismertebb és legkedveltebb hasonló témájú ikon, a novgorodi Szent György és a sárkány (2. kép, Szentpétervár, Orosz Múzeum, késő 14. század-kora 15. század) mint forrás. Mindkét képen a György jobb karjától a sárkány fejéig futó átlós kompozíciót a dárda vékony, de markáns egyenese határozza meg. A novgorodi fehér ló magasan ívelt és szorosan leszegett nyakát, ugrató mozdulatának eredményeként a levegőben lévő két mellső lábát, valamint lágyan hullámzó farkát visszhangozza Korényi táltosa. A zöld testű, piros szárnyú sárkányt a novgorodi kép mintájára fogják körül a sziklás háttér meredek lankái a magyar kortárs ikonon, míg Isten magasabb mennyei szférákból lenyúló, áldó jobbja a kép jobb felső sarkában húzódik meg.

2. kép

Egy ilyen klasszikus témaválasztású, egységes színvonalú oeuvre-ban különösen szembeötlik bármilyen kirívó mű. Korényi legújabb képe, a Lovasroham (3. kép) a festő eddigi munkáitól teljesen elütő, idegen test, mely a nézőben a lehetséges motivációk utáni kutakodást váltja ki. A Lovasroham pszeudo-folk képvilága – elsősorban a jankovics marcelli gerle fújta levelek (4. kép), a tulipán, vagy éppen a koronás (király)lány (ld. Magyar Népmesék) – közeláll egyfajta a közízlést uraló népművészeti reneszánszhoz, azonban ezeket a motívumokat Korényi korábbi ikonjain nem érhetjük tetten. A kép barnássárga színvilága távol áll az ikonok palettáitól. A hirtelen rövidülő kordon sávja olyan perspektivikus dimenziókat nyit meg a mélyen ülő háttér felé, mely az ikonoknak nem sajátja. A Lovasroham annyiban marad “ikon,” hogy a kompozíció főeleme – a maga kortárs motívumaival együtt is – egyértelműen őrzi a Szt. György és a sárkány ikonok sík formáit, az átlós kompozíció és a ló egy az egyben követi Korényi korábbi Szt. György ábrázolását, a keret medalionjaival pedig gyakran találkozhatunk más ikonok keretein. Azonban az eredeti képtémát a festő teljesen kiforgatja gyökereiből: a Jó győzelme a Gonosz felett – paradox módon, – a Gonosz győzelmének az ábrázolásává válik Korényi ecsetvonásai mentén. György helyét egy a populáris kultúra ikonikus alakjára emlékeztető, Darth Vader-forma sötét lovagalak veszi át, személyét csupán a mellén feszülő felirat egyértelműsíti: ő bizony egy lovasrendőr. A rendőr viszont a sárkány helyett egy ártatlan lányt döf le fegyverével, aki halott mozdulatlanságban terül ki az utca macskakövén. A lány nemes, ártatlan személyét finom fehér ruhája, kibomló hajáról lehulló koronája, és a kezéből kieső tulipán jelzi. A rendőr különösen bestiális tettét hangsúlyozza, hogy a felé szétvetett lábbal fekvő lány halálát az ágyéka irányából érkező fallikus fegyverrel okozta, vagyis szörnyű tettével többszörösen is megszégyenítette a lányt.

3. kép

A festő talán csak a macskakő monotonitását kívánta megszakítani a lány feje mellett látható csatornaráccsal hogy kiemelje fejének szelíd kerekségét a macskakövek hasonló formái közül, de az is lehetséges, hogy a csatornarács a holttest sorsát vetíti előre: nyomtalanul fog eltűnni az eső áztatta utca porával. A rendőr mögött balra egy zöld-piros sárkány kordonok által védetten, cinikus vigyorral az arcán hátat fordít az előtér véres jelenetének, melyben a rendőr épp’ megmenti őt, a bestiát az ártatlan lánytól.  A jobb felső sarokból az isteni áldó jobb helyett pedig egy öltönyös kéz ígér kitüntetést a hadakozó rendőrnek.

A sárkány és a lány személyét a mögöttük feltáruló budapesti látkép helyezi konkrétabb kontextusba. (Hogy a háttér szimbolikus jelentéssel telített sejteti, hogy a valóságban a Duna kanyarulata miatt északról délre nézve nem láthatjuk a pesti oldalról egyszerre az Országházat és a Gellért-hegyet.) A sárkány mögött felsejlő Parlament a bestiát a végrehajtó hatalommal azonosítja, míg a lány fölött megjelenő Szabadság-híd és a Gellért-hegyen álló Szabadság-szobor a lányt a szabadság metaforájává emeli. Vagyis a kép a kormány és a szabadság harcát, pontosabban az utóbbi előbbi által történő eltiprását festi meg. Hogy az “ikon” ne egy általános érvényű anarchista manifesztum legyen, a kép felirata (“Lovasroham 2006. okt. 23.”) egyértelműsíti az esemény közelmúltbeli időpontját, ezáltal konkrétan meghatározva a sárkány kilétét és a festő szabadság értelmezését.

4. kép

A kereten körbefutó medalionok további támpontot hívatottak adni a nézőnek a képmezőn történő esemény értelmezéséhez. Az alsó medalionok az esemény egy-egy enigmatikus tárgyát (kordon, macskakő, csatornarács, gumibot, szegfű (?)) vagy momentumát (utcán szaladó emberek) emelik ki, a középső két nagy medalion két a lányt, vagyis a szabadságot sirató alakot jelenít meg, akik a nézőt ráhangolják a kép rezignált hangvételének befogadására. A fölöttük található négy kisebb portré talán a tényleges áldozatokat mutatja be sérüléseikkel, míg legfelül a képmezőben megölt lány imago clipeata-szerű (antik szarkofágok portré medalionja, mely az elhunyt lelkét ábrázolta) portréját mindkét oldalról emberek csoportja és egy-egy évszám veszi közre: 1956 és 2006. Az emberek – nem minden szocialista realista megjelenítési módot mellőzve – a lány mögött álló embertömegre utalnak talán, az évszámok pedig további történelmi allúziókkal töltik meg az “ikont.” Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója különleges apropóul szolgál a 2006-os események történelmi perspektívába helyezésére, vagyis a 2006. október 23-a jelentőségének és motivációinak történelmi felértékelésére, erkölcsi megtisztítására. Talán a kép monokróm színvilága, mely megfakult, megsárgult régi fényképek hangulatát idézi, mint amilyeneket az ’56-os forradalomról is jól ismerünk, ezt a múlttal való összevethetőséget szolgálja. Az ikon időtlen formanyelve ugyancsak áthidalja ötven év távlatát. A medalionok utcán szaladó emberei, tankja, vagy áldozatai könnyen lehetnének az ’56-os forradalom szereplői is. Vagyis Korényi a 2006-os szereplőket az ’56-os forradalmárokhoz és  mártírokhoz hasonló piedesztálra emeli, heroizálja.

Az 2006 októberében történt zavaros, máig nem megnyugtatóan tisztázott események joggal szolgálhatnak anyagot a művészet számára, mint ahogy az ilyen témákra mindig érzékenyen rezonáló Nemes Csaba Remake projektje (2007) is mutatja. Akár a Lovasroham is lehetne a rendőri brutalitás naiv, pszeudo-folk művészet köntösébe bújtatott maró kritikája. Azonban Korényi János művészetét eleddig nem sorolták a kortárs naiv művészethez. Legkevésbé a művész maga, aki honlapján hosszas Gyökerek című ars poeticájában vall az ikonfestészet véresen komoly, szakrális jellegéről:

[E]gy ikonfestő a legmesszemenőbben azonosuljon hitének tételeivel, hogy azoknak befolyása az alkotásra ne feszültséget keltő külső kötöttséget jelentsen, hanem sokkal inkább belső mozgatóerőt. Ezeknek a meggondolásoknak kapcsán érdemes elgondolkozni a kortárs “profán” művészet “sokarcúságának” okán, ahol a bomlasztó erők sokszor és sok teret kapnak – nem véletlenül.

Ezen szavak ismeretében a Lovasroham teljesen érthetetlenné válik Korényi oeuvre-jában. Míg egy profán művésztől az ikon mint képforma választását ehhez az aktuálpolitikai témához egyszerű polgárpukkasztásnak tekinthetnénk, addig egy szakrális művésztől, mint amilyen Korényi, ez a döntés teljes önmeghasonlást jelent, hiszen az ikonfestészet szakrális hagyományait – teljes negatív előjellel átfordítva,– a “profán művészet sokarcúságának” szolgálatába állítja. Röviden, Korényi egy archaikus szentkép átpolitizálásával az ikonfestészet szakralitását a napi politika mocsarába rántja le. Azonban mint az köztudott, Korényi János “ikonja” nem belső indíttatásra, hanem állami megrendelésre készült. A Korényi eddigi művészetébe idegen testként beékelődő Lovasroham tehát elsősorban a megrendelő igényeit kielégíteni kívánó igyekezet visszás produktuma. A megrendelő igényeinek és motivációinak vizsgálata viszont már a napi politika túlzottan forrongó világába vezetne, amelyben a szerző nem kíván alámerülni.

Megjegyzés: Ez a poszt két nappal ezelőtt született, ezért a Korényi Jánossal készült tegnapi interjút sajnos még nem veszi figyelembe.