A szabadságot eltipró rendőr blaszfémiája

by a csodálatos pamplemousse

1. kép

Korényi János az egyik legígéretesebb fiatal magyar ikonokra specializálódott restaurátor, ikonfestő. Festészete a Kárpát-medence ikonfestészetének hagyományait követi: a tradicionális, poszt-bizánci ikonfestészettől magyar vonatkozású témaválasztása (Szt. István , Szt. Imre, vagy Szt. Irén) különbözteti meg, helyenként finoman választott motívumokkal ad nemzeties tónust képeinek. Klasszikusabb ikonjain azonban – az ikonfestés hagyományainak megfelelően – szorosan követi a hagyományos képtípusokat. Szt. György és a sárkány freskóján (1. kép, ismeretlen helyen) például – még a rossz minőségű reprodukció ellenére is – könnyen beazonosítható az egyik legismertebb és legkedveltebb hasonló témájú ikon, a novgorodi Szent György és a sárkány (2. kép, Szentpétervár, Orosz Múzeum, késő 14. század-kora 15. század) mint forrás. Mindkét képen a György jobb karjától a sárkány fejéig futó átlós kompozíciót a dárda vékony, de markáns egyenese határozza meg. A novgorodi fehér ló magasan ívelt és szorosan leszegett nyakát, ugrató mozdulatának eredményeként a levegőben lévő két mellső lábát, valamint lágyan hullámzó farkát visszhangozza Korényi táltosa. A zöld testű, piros szárnyú sárkányt a novgorodi kép mintájára fogják körül a sziklás háttér meredek lankái a magyar kortárs ikonon, míg Isten magasabb mennyei szférákból lenyúló, áldó jobbja a kép jobb felső sarkában húzódik meg.

2. kép

Egy ilyen klasszikus témaválasztású, egységes színvonalú oeuvre-ban különösen szembeötlik bármilyen kirívó mű. Korényi legújabb képe, a Lovasroham (3. kép) a festő eddigi munkáitól teljesen elütő, idegen test, mely a nézőben a lehetséges motivációk utáni kutakodást váltja ki. A Lovasroham pszeudo-folk képvilága – elsősorban a jankovics marcelli gerle fújta levelek (4. kép), a tulipán, vagy éppen a koronás (király)lány (ld. Magyar Népmesék) – közeláll egyfajta a közízlést uraló népművészeti reneszánszhoz, azonban ezeket a motívumokat Korényi korábbi ikonjain nem érhetjük tetten. A kép barnássárga színvilága távol áll az ikonok palettáitól. A hirtelen rövidülő kordon sávja olyan perspektivikus dimenziókat nyit meg a mélyen ülő háttér felé, mely az ikonoknak nem sajátja. A Lovasroham annyiban marad “ikon,” hogy a kompozíció főeleme – a maga kortárs motívumaival együtt is – egyértelműen őrzi a Szt. György és a sárkány ikonok sík formáit, az átlós kompozíció és a ló egy az egyben követi Korényi korábbi Szt. György ábrázolását, a keret medalionjaival pedig gyakran találkozhatunk más ikonok keretein. Azonban az eredeti képtémát a festő teljesen kiforgatja gyökereiből: a Jó győzelme a Gonosz felett – paradox módon, – a Gonosz győzelmének az ábrázolásává válik Korényi ecsetvonásai mentén. György helyét egy a populáris kultúra ikonikus alakjára emlékeztető, Darth Vader-forma sötét lovagalak veszi át, személyét csupán a mellén feszülő felirat egyértelműsíti: ő bizony egy lovasrendőr. A rendőr viszont a sárkány helyett egy ártatlan lányt döf le fegyverével, aki halott mozdulatlanságban terül ki az utca macskakövén. A lány nemes, ártatlan személyét finom fehér ruhája, kibomló hajáról lehulló koronája, és a kezéből kieső tulipán jelzi. A rendőr különösen bestiális tettét hangsúlyozza, hogy a felé szétvetett lábbal fekvő lány halálát az ágyéka irányából érkező fallikus fegyverrel okozta, vagyis szörnyű tettével többszörösen is megszégyenítette a lányt.

3. kép

A festő talán csak a macskakő monotonitását kívánta megszakítani a lány feje mellett látható csatornaráccsal hogy kiemelje fejének szelíd kerekségét a macskakövek hasonló formái közül, de az is lehetséges, hogy a csatornarács a holttest sorsát vetíti előre: nyomtalanul fog eltűnni az eső áztatta utca porával. A rendőr mögött balra egy zöld-piros sárkány kordonok által védetten, cinikus vigyorral az arcán hátat fordít az előtér véres jelenetének, melyben a rendőr épp’ megmenti őt, a bestiát az ártatlan lánytól.  A jobb felső sarokból az isteni áldó jobb helyett pedig egy öltönyös kéz ígér kitüntetést a hadakozó rendőrnek.

A sárkány és a lány személyét a mögöttük feltáruló budapesti látkép helyezi konkrétabb kontextusba. (Hogy a háttér szimbolikus jelentéssel telített sejteti, hogy a valóságban a Duna kanyarulata miatt északról délre nézve nem láthatjuk a pesti oldalról egyszerre az Országházat és a Gellért-hegyet.) A sárkány mögött felsejlő Parlament a bestiát a végrehajtó hatalommal azonosítja, míg a lány fölött megjelenő Szabadság-híd és a Gellért-hegyen álló Szabadság-szobor a lányt a szabadság metaforájává emeli. Vagyis a kép a kormány és a szabadság harcát, pontosabban az utóbbi előbbi által történő eltiprását festi meg. Hogy az “ikon” ne egy általános érvényű anarchista manifesztum legyen, a kép felirata (“Lovasroham 2006. okt. 23.”) egyértelműsíti az esemény közelmúltbeli időpontját, ezáltal konkrétan meghatározva a sárkány kilétét és a festő szabadság értelmezését.

4. kép

A kereten körbefutó medalionok további támpontot hívatottak adni a nézőnek a képmezőn történő esemény értelmezéséhez. Az alsó medalionok az esemény egy-egy enigmatikus tárgyát (kordon, macskakő, csatornarács, gumibot, szegfű (?)) vagy momentumát (utcán szaladó emberek) emelik ki, a középső két nagy medalion két a lányt, vagyis a szabadságot sirató alakot jelenít meg, akik a nézőt ráhangolják a kép rezignált hangvételének befogadására. A fölöttük található négy kisebb portré talán a tényleges áldozatokat mutatja be sérüléseikkel, míg legfelül a képmezőben megölt lány imago clipeata-szerű (antik szarkofágok portré medalionja, mely az elhunyt lelkét ábrázolta) portréját mindkét oldalról emberek csoportja és egy-egy évszám veszi közre: 1956 és 2006. Az emberek – nem minden szocialista realista megjelenítési módot mellőzve – a lány mögött álló embertömegre utalnak talán, az évszámok pedig további történelmi allúziókkal töltik meg az “ikont.” Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója különleges apropóul szolgál a 2006-os események történelmi perspektívába helyezésére, vagyis a 2006. október 23-a jelentőségének és motivációinak történelmi felértékelésére, erkölcsi megtisztítására. Talán a kép monokróm színvilága, mely megfakult, megsárgult régi fényképek hangulatát idézi, mint amilyeneket az ’56-os forradalomról is jól ismerünk, ezt a múlttal való összevethetőséget szolgálja. Az ikon időtlen formanyelve ugyancsak áthidalja ötven év távlatát. A medalionok utcán szaladó emberei, tankja, vagy áldozatai könnyen lehetnének az ’56-os forradalom szereplői is. Vagyis Korényi a 2006-os szereplőket az ’56-os forradalmárokhoz és  mártírokhoz hasonló piedesztálra emeli, heroizálja.

Az 2006 októberében történt zavaros, máig nem megnyugtatóan tisztázott események joggal szolgálhatnak anyagot a művészet számára, mint ahogy az ilyen témákra mindig érzékenyen rezonáló Nemes Csaba Remake projektje (2007) is mutatja. Akár a Lovasroham is lehetne a rendőri brutalitás naiv, pszeudo-folk művészet köntösébe bújtatott maró kritikája. Azonban Korényi János művészetét eleddig nem sorolták a kortárs naiv művészethez. Legkevésbé a művész maga, aki honlapján hosszas Gyökerek című ars poeticájában vall az ikonfestészet véresen komoly, szakrális jellegéről:

[E]gy ikonfestő a legmesszemenőbben azonosuljon hitének tételeivel, hogy azoknak befolyása az alkotásra ne feszültséget keltő külső kötöttséget jelentsen, hanem sokkal inkább belső mozgatóerőt. Ezeknek a meggondolásoknak kapcsán érdemes elgondolkozni a kortárs “profán” művészet “sokarcúságának” okán, ahol a bomlasztó erők sokszor és sok teret kapnak – nem véletlenül.

Ezen szavak ismeretében a Lovasroham teljesen érthetetlenné válik Korényi oeuvre-jában. Míg egy profán művésztől az ikon mint képforma választását ehhez az aktuálpolitikai témához egyszerű polgárpukkasztásnak tekinthetnénk, addig egy szakrális művésztől, mint amilyen Korényi, ez a döntés teljes önmeghasonlást jelent, hiszen az ikonfestészet szakrális hagyományait – teljes negatív előjellel átfordítva,– a “profán művészet sokarcúságának” szolgálatába állítja. Röviden, Korényi egy archaikus szentkép átpolitizálásával az ikonfestészet szakralitását a napi politika mocsarába rántja le. Azonban mint az köztudott, Korényi János “ikonja” nem belső indíttatásra, hanem állami megrendelésre készült. A Korényi eddigi művészetébe idegen testként beékelődő Lovasroham tehát elsősorban a megrendelő igényeit kielégíteni kívánó igyekezet visszás produktuma. A megrendelő igényeinek és motivációinak vizsgálata viszont már a napi politika túlzottan forrongó világába vezetne, amelyben a szerző nem kíván alámerülni.

Megjegyzés: Ez a poszt két nappal ezelőtt született, ezért a Korényi Jánossal készült tegnapi interjút sajnos még nem veszi figyelembe.