Török gyerek megvágta

by a csodálatos pamplemousse

“Katalinka szállj el”, “Gólya, gólya gilice,” “Török basa, nagy a hasa”, “Volt egy török, Mehemed”. Megannyi gyerekdalocska, -versecske, melyek gyerekkorunk bambis-lufis mesevilágát idézik fel. Ezeknek a látszólag együgyű szerzeményeknek a velejéig romlott, horrorisztikus, török- és muszlim-ellenes éle csak nemrég’ tudatosult bennem. Pedig az üzenetük már egy négyéves számára is világos. A törökök jönnek, és ha nem is ölnek meg, biztosan megkínoznak (sós kútban vagy kerék alatt), de ha esetleg azt nem is, akkor a lábadat vágják meg. Ráadásul mohók és kövérek (“nagy a hasa”), vagy éppen szörnyen buták és ügyetlenek (“felrúgták a tehenek”). Mert a törökök már csak ilyenek.

Talán menthető lenne a gyerekdalok bután-binárisan leegyszerűsített világa, ha azt a magyar folklór egyfajta szerencsétlen továbbéléseként, vadhajtásaként a helyén kezelnénk, nem pedig a kisgyerekeknek tanítanánk. De ha mégis így teszünk, akkor legalább a későbbiekben kompenzálhatnánk hibánkat, és helyrerakhatnánk bizonyos dolgokat a kis fejekben “a csúnya törökökről”. Azonban ehelyett inkább ráteszünk még egy lapáttal, és a gyerek kezébe adjuk a lehető leghamarabb az Egri csillagok című mézes-mázas romantikus opuszt, mely tovább mélyíti a fiatal elmékben a már a dalocskákból könnyen dekódolható sztereotípiákat: a törökök rosszak és gonoszak, a magyarok jók és kedvesek (Gárdonyi a cigánnyal még rá is tesz egy lapáttal, de ez már túl messzire vezetne…). Sőt. A történelmi regények sikamlós talaján mozogva, Gárdonyi a történelem objektív köntösébe szövi a 19. századi romantika és nacionalizmus által formált orientalista előítéleteit. Egy tízéves forma gyerek ritkán képes a valóság és fikció ilyen szintű megkülönböztetésére. Sokkal inkább valószínű, hogy Gárdonyi történetét a történelem fekete-fehér lenyomataként fogja értelmezni.

De talán még a szerencsétlen Egri csillagokkal sem lenne baj, ha a középiskolai történelemkönyvek ne emlékeztetnének olyannyira annak polarizált fantáziavilágára. Ez persze nem Gárdonyi, hanem a tankönyvírók hibája. Az olvasónak sokszor az az érzése támad, mintha Tinódi Lantos Sebestyén históriás énekeinek polemikus nyelvezetét olvasná, csupán modernebb nyelvre átültetve. Az Oszmán Birodalmat a 19. századi magyar romantika monokróm szemüvegén keresztül láttatják. (És a látást itt most konkrétan is értem. Ki az, aki nem a tankönyvillusztrációként szolgáló historikus festmények által belénk táplált vizuális nyelven idézi fel lelki szemei ezeket az eseményeket?) Ettől a magyar történelmet a maga sorszerűségében bemutató hozzáállástól mi sem áll távolabb (még Buda is közelebb van Isztambulhoz), mint egy objektívebb történelemszemlélettel megírt tankönyv.

És ennek a történelemoktatásnak messzemenő következményei vannak. A törökökről – és ezáltal sokszor a muszlimokról – alkotott képünk kész van a fejekben 18 évesen. Ezt a képet nehezen tudjuk/akarjuk felülírni későbbi törökökről szerzett tapasztalatainkkal. Sokkal inkább ezeket az új tapasztalatokat feleltetjük meg a gyerekkortól magunkban hordozott előítéleteinek, mint amikor a Németországba autózó törökökben posztmodern hódítókat látunk, akik a globalizáció álcája mögé bújva sunyin kitúrnak minket Európából. A törökökkel szembeni előítéletek olyannyira reflexszerűen a kultúránk része, hogy  még az az egyik idegenynyelvű budapesti egyetemen is előfordulhatott, hogy a professzor vérlázító hetykeséggel egyszerűen “bloody Turks”-nek nevezte az Oszmán Birodalom hódító seregeit. Tette mindezt egy török hallgató jelenlétében. Talán lehet ezt az esetet a professzor szellemi pongyolaságával, megavasodot humorával magyarázni. Azonban sokkal valószínűbb, hogy a gyerekkorától belé táplált egyik sztereotipikus panelt húzta elő, minden gondolkodás nélkül, ki tudja hanyadszor.

Vajon miért kezeljük úgy a törököket mint ahogy Tinódi tette? Miért nem akarjuk történelmünket tényleg megismerni? Mikor fogják a magyar történelemkönyvek Nagy Szulejmánt olyan jelzőkkel illetni, mint amilyenekkel könnyen teleaggatják kevésbé nagyformátumú “európai” kortársait? Mikor kerül arra sor, hogy a középiskolában az iszlám vallást ne egy zsidó-keresztény hagyomány elkorcsulásaként kezeljék, hanem valami érdemlegeset is tanítsanak róla? Különösen szánalmas ez a pökhendi, degradáló hozzáállás egy olyan országgal szemben, mely – a maga politikai gusztustalanságával (örmény népírtás tagadása, kurdokkal való bánásmód) együtt is  – sok tekintetben európaibb és kulturáltabb hely mint Magyarország, egy olyan széles, magasan képezett értelmiségi réteggel, melyről Magyarországon csak álmodni lehet. Mint oly’ sok esetben, most is: Magyarország a saját tévesen értelmezett történelmének a rabja. A saját maga eszkábálta, sötét cellájába nem jut be a fény.

Reklámok