Török gyerek megvágta

“Katalinka szállj el”, “Gólya, gólya gilice,” “Török basa, nagy a hasa”, “Volt egy török, Mehemed”. Megannyi gyerekdalocska, -versecske, melyek gyerekkorunk bambis-lufis mesevilágát idézik fel. Ezeknek a látszólag együgyű szerzeményeknek a velejéig romlott, horrorisztikus, török- és muszlim-ellenes éle csak nemrég’ tudatosult bennem. Pedig az üzenetük már egy négyéves számára is világos. A törökök jönnek, és ha nem is ölnek meg, biztosan megkínoznak (sós kútban vagy kerék alatt), de ha esetleg azt nem is, akkor a lábadat vágják meg. Ráadásul mohók és kövérek (“nagy a hasa”), vagy éppen szörnyen buták és ügyetlenek (“felrúgták a tehenek”). Mert a törökök már csak ilyenek.

Talán menthető lenne a gyerekdalok bután-binárisan leegyszerűsített világa, ha azt a magyar folklór egyfajta szerencsétlen továbbéléseként, vadhajtásaként a helyén kezelnénk, nem pedig a kisgyerekeknek tanítanánk. De ha mégis így teszünk, akkor legalább a későbbiekben kompenzálhatnánk hibánkat, és helyrerakhatnánk bizonyos dolgokat a kis fejekben “a csúnya törökökről”. Azonban ehelyett inkább ráteszünk még egy lapáttal, és a gyerek kezébe adjuk a lehető leghamarabb az Egri csillagok című mézes-mázas romantikus opuszt, mely tovább mélyíti a fiatal elmékben a már a dalocskákból könnyen dekódolható sztereotípiákat: a törökök rosszak és gonoszak, a magyarok jók és kedvesek (Gárdonyi a cigánnyal még rá is tesz egy lapáttal, de ez már túl messzire vezetne…). Sőt. A történelmi regények sikamlós talaján mozogva, Gárdonyi a történelem objektív köntösébe szövi a 19. századi romantika és nacionalizmus által formált orientalista előítéleteit. Egy tízéves forma gyerek ritkán képes a valóság és fikció ilyen szintű megkülönböztetésére. Sokkal inkább valószínű, hogy Gárdonyi történetét a történelem fekete-fehér lenyomataként fogja értelmezni.

De talán még a szerencsétlen Egri csillagokkal sem lenne baj, ha a középiskolai történelemkönyvek ne emlékeztetnének olyannyira annak polarizált fantáziavilágára. Ez persze nem Gárdonyi, hanem a tankönyvírók hibája. Az olvasónak sokszor az az érzése támad, mintha Tinódi Lantos Sebestyén históriás énekeinek polemikus nyelvezetét olvasná, csupán modernebb nyelvre átültetve. Az Oszmán Birodalmat a 19. századi magyar romantika monokróm szemüvegén keresztül láttatják. (És a látást itt most konkrétan is értem. Ki az, aki nem a tankönyvillusztrációként szolgáló historikus festmények által belénk táplált vizuális nyelven idézi fel lelki szemei ezeket az eseményeket?) Ettől a magyar történelmet a maga sorszerűségében bemutató hozzáállástól mi sem áll távolabb (még Buda is közelebb van Isztambulhoz), mint egy objektívebb történelemszemlélettel megírt tankönyv.

És ennek a történelemoktatásnak messzemenő következményei vannak. A törökökről – és ezáltal sokszor a muszlimokról – alkotott képünk kész van a fejekben 18 évesen. Ezt a képet nehezen tudjuk/akarjuk felülírni későbbi törökökről szerzett tapasztalatainkkal. Sokkal inkább ezeket az új tapasztalatokat feleltetjük meg a gyerekkortól magunkban hordozott előítéleteinek, mint amikor a Németországba autózó törökökben posztmodern hódítókat látunk, akik a globalizáció álcája mögé bújva sunyin kitúrnak minket Európából. A törökökkel szembeni előítéletek olyannyira reflexszerűen a kultúránk része, hogy  még az az egyik idegenynyelvű budapesti egyetemen is előfordulhatott, hogy a professzor vérlázító hetykeséggel egyszerűen “bloody Turks”-nek nevezte az Oszmán Birodalom hódító seregeit. Tette mindezt egy török hallgató jelenlétében. Talán lehet ezt az esetet a professzor szellemi pongyolaságával, megavasodot humorával magyarázni. Azonban sokkal valószínűbb, hogy a gyerekkorától belé táplált egyik sztereotipikus panelt húzta elő, minden gondolkodás nélkül, ki tudja hanyadszor.

Vajon miért kezeljük úgy a törököket mint ahogy Tinódi tette? Miért nem akarjuk történelmünket tényleg megismerni? Mikor fogják a magyar történelemkönyvek Nagy Szulejmánt olyan jelzőkkel illetni, mint amilyenekkel könnyen teleaggatják kevésbé nagyformátumú “európai” kortársait? Mikor kerül arra sor, hogy a középiskolában az iszlám vallást ne egy zsidó-keresztény hagyomány elkorcsulásaként kezeljék, hanem valami érdemlegeset is tanítsanak róla? Különösen szánalmas ez a pökhendi, degradáló hozzáállás egy olyan országgal szemben, mely – a maga politikai gusztustalanságával (örmény népírtás tagadása, kurdokkal való bánásmód) együtt is  – sok tekintetben európaibb és kulturáltabb hely mint Magyarország, egy olyan széles, magasan képezett értelmiségi réteggel, melyről Magyarországon csak álmodni lehet. Mint oly’ sok esetben, most is: Magyarország a saját tévesen értelmezett történelmének a rabja. A saját maga eszkábálta, sötét cellájába nem jut be a fény.

Sportos férfiúk

Nemrég hallottam a történetet, hogy egy huszonéves fogorvos egy hosszú hétvégére “kiruccant” az Egyesült Államokba egy amerikai focimeccs kedvéért. Bár számomra már az is kérdéses, hogy miért szerethet bárki olyan sportot, mely a sok fejjel történő ütközés következtében a játékosok teljes szellemi leépüléséhez vezet harmincas éveik végére (illetve ha már ennyi pénzt és kerozint elfüstölt erre a szenvedélyre, miért nem maradt ott legalább hosszabb időre), de talán ennek az extrém példának az apropóján érdemesebb nagyobb általánosságban eltöprengeni a magyar férfiak sporthoz fűződő patologikus attitüdjéről.

“Sport” alatt a sport nézését értem, mely a szabadidő eltöltésének talán leggyakoribb és -magátólértetődőbb formája. Hiszen e derék emberek legtöbbje sportolni azért nem sportol. Sokan ugyan “gyúrnak” egy keveset, de – talán a konditermek monoton világa miatt –, azt hamar abbahagyják, hogy aztán szteroidokhoz edződött lufitestük gyorsan zsírszövetté változzon át. (Kevés olyan riasztó látvány van az utcán, mint a fiatal, kopasz, kigyúrtból elpuhult férfiak tömegeié.) Persze vannak, akik “fociznak”. Ami nem jelent mást, mint hogy kispályán fel-alá sétálnak egy órán keresztül, hogy pár percet fussanak egy kicsit, ha a labda a közelükbe kerül. És van a kevés kivétel is.

A “sportolás” tehát amolyan passzív tevékenység mifelénk, leginkább tv előtti fetrengés. Egyedül, barátokkal. Sörrel, szotyival. Szurkolva, szitkozódva. A feleség/barátnő vagy idomul (és akkor a család legalább együtt van), vagy végezheti a felétornyosuló házimunkát (ha már úgyis ez a hobbija a szerencsétlennek), esetleg elmenekülhet otthonról. Ismerek olyan családot, ahol az orvos édesapa minden vasárnapját egy rekesz sörrel tölti a tv előtt különböző sportműsorokat nézve, míg az orvos édesanya magától értetődő természetsségel főz, mos, takarít, és időnként megkérdezi a drága férjét, hogy ugyan van-e még elég söre. Felnőtt fiuk is hasonlóan él, egyelőre még kevesebb sörrel.

Így a “sport” – a nézésével eltöltött idő arányának tekintetében nem meglepő módon –, a szocializáció nélkülözhetetlen alapeleme. Mi másról beszélgetnél másnap a haverokkal mint az előző esti meccseredményekről, a ma esti döntő esélyeiről, a következő szezon lehetséges meglepetéseiről, hiszen semmi másról nem tudsz olyan sokat, mint erről a témáról. Nehéz eldönteni, hogy sokan tényleg belső indíttatásból érdeklődnek a “sport” iránt, vagy inkább külső nyomásra: nem akarnak kimaradni a mindennapi beszélgetések fősodrából. (Már általános iskolában sem, amikor a legokosabb gyerekek – a kétes érdekességű fizika versenyfeladatokon való rágódás helyett –, kognitív kapacitásaikat a különböző sportstatisztikák észben tartásával és a lehetséges eredmények valószínűségszámításával kötik le, ezzel vívva ki társaik megbecsülésését. Egyébként nyilván csak lúzer okostojások lennének.) Akármelyik motiváció is igaz valakire, ha egyszer elkapja a gépszíj, úgy tűnik, nincs kiszállás. A sportközvetítések magas nézettsége, a sportadók virágzása, valamint az a tény, hogy reggelente minden második ember Nemzeti Sportot olvas a buszon legalábbis erre enged következtetni. Továbbá a személyes tapasztalat, hogy sok ember érdemben más témáról mint a “sport” nem szeret/tud beszélgetni, ugyancsak elgondolkodtató…

Még nehezebb eldönteni a kérdést, hogy alakult ki ez a perverz szokás. Amolyan kényszerpálya volt a szocializmus sekélyes és szegényes kikapcsolódási lehetőségei között, mely azóta átöröklődött a fiatalabb generációkra mint magától értetődően meglévő/követendő minta? Vagy a magyar társadalom általánosan rossz iskolázottságának, kulturálatlanságának a következménye? Esetleg az értelmetlen testnevelésórákra, annak megaláztatásaira (pl. a pufi fiúcska esete a kötélmászással) adott reakció? Nem tudom…

Akadémiai lélekörlő

Egy egyetemi tanár várt a buszra egy egyetemhez közeli buszmegállóban. Furcsa botortalansággal szállt fel az alacsonypadlós járműre. Először úgy tűnt, valami baleset történhetett a lábával, de amikor az utasok legnagyobb megdöbbenésére koordinálatlan ügyetlenséggel az előttem ülő székbe csapódott, minden világossá vált. Megütött az erős alkohol szaga. A tanárnő maradék méltóságát megőrizve, táskája mélyén matatott, hogy bármilyen szemkontaktust elkerüljön. Rutinos mozdulatai elárulták, nem először fordul ez vele elő.

Ha mindez itthon történt volna, az egy millió alkoholbeteg országában, ahol a mindennapi élmény – utcán, munkahelyen, iskolában, otthon, – mindenkit immunissá tesz a betegség mögötti emberi tényező meglátására, talán egy szánakozó tekintettel túlléptem volna ezen a tanárnőn is. Ebben a szegletének a világnak azonban részeg embereket a legritkább esetben látni az utcán, és azok is általában a hétvégi bulik legfiatalabbjai, akik még fizikai határaikat feszegetik. Ez az egyetemi tanár, jólszituált, magasan képzett középkorú nő, viszont nyilvánvalóan nem szórakozni volt. Irodájából tartott hazafelé vasárnap este.

Minden alkoholbetegség mögött valami személyes tragédia áll. A tanárnőé talán az akadémiai élet maga, mely kíméletlen meritokráciájával mutatja a legkegyetlenebb tükröt tagjai felé. Folyamatosan. Nincs megállás, nincs szabad este, nincs hétvége. Különben a még tehetségesesbb, még motiváltabb másik viszi el előle azt a kis lehetőséget (munkát, pályázatot, konferenciát) is, ami ebben a világban szűkösen adódik. Mindezt a lelkiterhet elviselni hatalmas erőpróba. Ez a tanárnő  azonban – minden tehetsége és legjobb iskolázottsága ellenére is –, csupán részmunkaidős állásokat kapott immár harminc éve. Családja nem volt, nem lehetett, hiszen karrierjére áldozta minden idejét. Így most, azon a vasárnap estén és minden más ilyen estén, egyedül volt, van. Szörnyen egyedül. Az ő tragédiája, hogy nem állta ki az akadémiai világ próbáját. Lelke beleroppant.