Sportos férfiúk

Nemrég hallottam a történetet, hogy egy huszonéves fogorvos egy hosszú hétvégére “kiruccant” az Egyesült Államokba egy amerikai focimeccs kedvéért. Bár számomra már az is kérdéses, hogy miért szerethet bárki olyan sportot, mely a sok fejjel történő ütközés következtében a játékosok teljes szellemi leépüléséhez vezet harmincas éveik végére (illetve ha már ennyi pénzt és kerozint elfüstölt erre a szenvedélyre, miért nem maradt ott legalább hosszabb időre), de talán ennek az extrém példának az apropóján érdemesebb nagyobb általánosságban eltöprengeni a magyar férfiak sporthoz fűződő patologikus attitüdjéről.

“Sport” alatt a sport nézését értem, mely a szabadidő eltöltésének talán leggyakoribb és -magátólértetődőbb formája. Hiszen e derék emberek legtöbbje sportolni azért nem sportol. Sokan ugyan “gyúrnak” egy keveset, de – talán a konditermek monoton világa miatt –, azt hamar abbahagyják, hogy aztán szteroidokhoz edződött lufitestük gyorsan zsírszövetté változzon át. (Kevés olyan riasztó látvány van az utcán, mint a fiatal, kopasz, kigyúrtból elpuhult férfiak tömegeié.) Persze vannak, akik “fociznak”. Ami nem jelent mást, mint hogy kispályán fel-alá sétálnak egy órán keresztül, hogy pár percet fussanak egy kicsit, ha a labda a közelükbe kerül. És van a kevés kivétel is.

A “sportolás” tehát amolyan passzív tevékenység mifelénk, leginkább tv előtti fetrengés. Egyedül, barátokkal. Sörrel, szotyival. Szurkolva, szitkozódva. A feleség/barátnő vagy idomul (és akkor a család legalább együtt van), vagy végezheti a felétornyosuló házimunkát (ha már úgyis ez a hobbija a szerencsétlennek), esetleg elmenekülhet otthonról. Ismerek olyan családot, ahol az orvos édesapa minden vasárnapját egy rekesz sörrel tölti a tv előtt különböző sportműsorokat nézve, míg az orvos édesanya magától értetődő természetsségel főz, mos, takarít, és időnként megkérdezi a drága férjét, hogy ugyan van-e még elég söre. Felnőtt fiuk is hasonlóan él, egyelőre még kevesebb sörrel.

Így a “sport” – a nézésével eltöltött idő arányának tekintetében nem meglepő módon –, a szocializáció nélkülözhetetlen alapeleme. Mi másról beszélgetnél másnap a haverokkal mint az előző esti meccseredményekről, a ma esti döntő esélyeiről, a következő szezon lehetséges meglepetéseiről, hiszen semmi másról nem tudsz olyan sokat, mint erről a témáról. Nehéz eldönteni, hogy sokan tényleg belső indíttatásból érdeklődnek a “sport” iránt, vagy inkább külső nyomásra: nem akarnak kimaradni a mindennapi beszélgetések fősodrából. (Már általános iskolában sem, amikor a legokosabb gyerekek – a kétes érdekességű fizika versenyfeladatokon való rágódás helyett –, kognitív kapacitásaikat a különböző sportstatisztikák észben tartásával és a lehetséges eredmények valószínűségszámításával kötik le, ezzel vívva ki társaik megbecsülésését. Egyébként nyilván csak lúzer okostojások lennének.) Akármelyik motiváció is igaz valakire, ha egyszer elkapja a gépszíj, úgy tűnik, nincs kiszállás. A sportközvetítések magas nézettsége, a sportadók virágzása, valamint az a tény, hogy reggelente minden második ember Nemzeti Sportot olvas a buszon legalábbis erre enged következtetni. Továbbá a személyes tapasztalat, hogy sok ember érdemben más témáról mint a “sport” nem szeret/tud beszélgetni, ugyancsak elgondolkodtató…

Még nehezebb eldönteni a kérdést, hogy alakult ki ez a perverz szokás. Amolyan kényszerpálya volt a szocializmus sekélyes és szegényes kikapcsolódási lehetőségei között, mely azóta átöröklődött a fiatalabb generációkra mint magától értetődően meglévő/követendő minta? Vagy a magyar társadalom általánosan rossz iskolázottságának, kulturálatlanságának a következménye? Esetleg az értelmetlen testnevelésórákra, annak megaláztatásaira (pl. a pufi fiúcska esete a kötélmászással) adott reakció? Nem tudom…